Az álarc és Én
Vannak napok, mikor az ember képtelen felkelni, vagy elaludni. Egyszerű álmatlanság, vagy fáradtság is lehet az oka, de nem nálam. Éjjel s nappal is azon vagyok, hogy elhitessem magammal, Vele, a családdal, és az egész világgal, hogy jól vagyok. Hogy boldog vagyok.
Pedig ez nem én vagyok. Nap, mint nap egy álarcot viselek, hogy mindenki azt higgye, amit akarok. Egy álarcot, ami mögé nem lát senki, csak én.
Én mindig elvoltam a magam kis világában. Egyedül, a történeteimmel, a lényeimmel. Az álarcom, ezt a kis világot elszigetelte a külvilágtól. És ez így volt jó. Legalábbis szerintem.
Bár én nem vettem észre, Ő és az osztálytársaim, lassan az álarc mögé láttak. Amikor elővettem azt a bizonyos álmosolyomat, ők máris tudták, baj van. Fél éven keresztül, láthatatlanul kutakodtak az álarcom mögött. És én még mindig nem vettem észre…
A baj csak az volt, hogy hozzám nőtt. Nem akartam levenni. Bárki jött is hozzám, hogy segítsen, nem engedtem. Az álarc csak az enyém, hozzám nőtt, velem él. Az enyém. Senki nem tudott róla meggyőzni, hogy ez rossz. Senki…
Azon a napon jöttem rá, mikor elvesztettem. Egy reggel már nem volt velem… elment. Még láttam a harcát az álarcommal. A szemem előtt történt. Mégis, csak egy pillanat volt az egész. Elment… itt hagyott… az Álarccal…
Ma, ez mind csak emlék… egy rossz emlék, mely éjjelente kísért. A felejtés a megoldás… de nem megy. A becsukom a szemem, ott van előttem. Az üveges tekintete, sötét és sápadt arca, a gonosz kisugárzása… És valaha ez voltam Én… Az Álarc…
Téma: Az álarc és Én
Nincs hozzászólás.